Az eredeti, német nyelvű interjú itt olvasható.
A denkstatt megalapítása óta 30 év telt el, rengeteg minden történt a három évtized során. Christian Plas, a denkstatt ügyvezető igazgatója és társalapítója személyes interjúban mesél a kezdetekről, valamint a jelenlegi és jövőben várható ökológiai állapotokról a klímaváltozás tükrében.
30 éve alapították a denkstattot, amit az elmúlt három évtizedben sikerült egy nemzetközi csoporttá alakítani. A tanácsadó cég nevet szerzett magának a fenntarthatósági tanácsadásban, méghozzá Ausztria határain túl is. Aki a fenntarthatósággal foglalkozik, az biztosan ismeri a denkstatt nevet. Hogyan jött létre a márkanév?
C.P.: Annak idején felmerült bennem az ötlet, hogy saját vállalkozást indítsak, és megkérdeztem Thomas Salzert, hogy van-e kedve csatlakozni. Ő azonnal beleegyezett. Egy üveg pezsgő mellett a Café Hawelkában azonnal megbeszéltük, hogy mi legyen a cég neve. Mérnökként én inkább egy találó rövidítést választottam volna, klasszikus három betűset vagy valami hasonlót. Tom volt a kreatív fejünk, nagy leleményességgel van megáldva. Így tudtuk, hogy egy szokatlan névre van szükségünk a projektünkhöz. Aznap este a denk.mal-nál kötöttünk ki. De másnap reggel Tom felhívott, és azt mondta: „A denk.mal semmi. Mit szólnál a denkstatt-hoz?” És azonnal világos volt – ez az! Ennek már 30 éve.
A név előtt felmerült a cégalapítás ötlete. Miért akart céget alapítani, és mi volt az elképzelése?
Az iparággal való intenzív kapcsolatom inspirált akkoriban erre. Előrelépést akartam tenni a környezetvédelmi ágazatban. Nem az utógondozás értelmében, hanem proaktívan megteremteni a folyamatokat ahhoz, hogy a vállalatok több erőforrás- és energiamegtakarítást érjenek el. Ilyen tanácsadói szolgáltatások korábban nem léteztek. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy a denkstatt-tal odajutunk, ahol ma tartunk. Azt gondoltam, hogy ha beválik az ötletünk és jól megy, akkor hat vagy hét munkatárssal izgalmas projekteken dolgozhatunk. Nem volt sem mesterterv, sem vízió. Csak belevágtunk, jó szándékkal és nagy motivációval elindítottuk a saját vállalkozásunkat. Úgy érzem, hogy a motivációm együtt alakult ki a 70-es és 80-as évek környezetvédelmi kérdéseivel.
Mit gondol, mi változott az ökológiai kihívások tekintetében? Mik voltak a problémák 30 évvel ezelőtt, és mivel találjuk ma szembe magunkat?
Sok minden változott. Amikor környezeti problémákról beszéltünk, akkoriban elsősorban hulladék-, levegő- és vízproblémákról volt szó. Mára ezek természetesen drámaian megváltoztak. Egyszerűen nem voltunk tisztában azzal, hogy milyen fejlemények felé tartunk a klímaváltozás következtében – ez nem is volt téma a társadalomban. A fenntarthatóság, mint fogalom nem létezett. De meggyőződésem, hogy nemcsak a témák és a nyelvezet volt más, hanem a hozzáállás is. A környezettudatosság akkoriban talán még elterjedtebb volt, mint ma – például a savas eső vagy az ózonlyuk idején. Az energiaválság idején is. Az én fiatalkoromban az emberek hajlandóak voltak lemondani az autójukról a hét egy napjára. Ma ez egy teljesen más társadalmi diskurzus.
Mi uralja tehát a fenntarthatóságról szóló mai diskurzust?
Úgy gondolom, egyrészt sokan félelemben élnek attól, ami jön. A tudomány ma már nemcsak abban a helyzetben van, hogy valószínűségekkel támasztja alá a jövőről alkotott képeket, hanem elég világosan felvázolja, hogyan fog kinézni a világ a következő évtizedekben. Nagyon jól ismerjük a klímaválság hatásait, és ez nehezen viselhető, különösen a fiatal generáció számára. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek. Ezért próbálom a lehető legjobban kivenni a részem a munkából, és a lehető legnagyobb hatást gyakorolni a denkstatt-tal. Merem állítani, hogy egy igazán jó megközelítést dolgoztunk ki. Tudományosan alátámasztott adatokkal, tudományos megközelítéssel dolgozunk.
A félelem mellett hihetetlen polarizáció is átjárja a társadalmat. Vegyük a húsfogyasztás, a mobilitás vagy a klímasztrájk témáját. Az ezekről szóló diskurzusok főként érzelmi alapúak és ritkán tudományosan megalapozott tényállításról szólnak. A közösségi hálózatoknak itt minden bizonnyal nagy szerepük van, hiszen platformot kínálnak bárkinek, akinek mondanivalója van.
Ön szerint milyen előfeltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a fenntarthatósági párbeszéd konstruktív formája érvényesüljön?
Két nagy mozgatórugót látok. Az elsőnek a tudáshoz és az edukációhoz van köze. A legtöbb ember számára nehezen értelmezhetőek a klímaváltozással és egyéb fenntarthatósági kérdésekkel kapcsolatos tudományos tények, és itt kezdődik a probléma. Ezt tetézi az a tény, hogy a klímaváltozás összetett probléma. A 2 fokos globális felmelegedés központi üzenete elsőre nem tűnik különösebben fenyegetőnek. Az a tény, hogy a Föld egyes részei másképp lesznek érintettek, hogy ez óriási hatással lesz az időjárásra és a szélsőséges időjárási eseményeknek kedvez, hogy az ökoszisztémák többé nem lesznek képesek a legjobb teljesítményt nyújtani, és emiatt a megélhetésünk is veszélybe kerül – mindez részletesebb magyarázatot igényel.
A második szempont a nyitottság a vitára való hajlandóságra. Manapság a legtöbb ember ragaszkodik a véleményéhez, hiányzik az önreflexió és a kritikai képesség. Ez veszélyes táptalaja az alternatív tényeknek. Ráadásul minden párbeszédnek jó moderálásra van szüksége. Ellenkező esetben, fennáll annak a veszélye, hogy a megrögzült gondolkodásmódok hiába ütköznek egymással, nem születik egyetértés vagy együttműködés.
Ez a két mozgatórugó nem csak társadalmi szinten, hanem a vállalatokra is vonatkozik. Ha a döntéshozók nem ismerik a tudományos tényeket, valamint hiányzik a reflexió és a nyitottság, a projektek eredményei természetesen eltérőek lesznek. Ha a fenntarthatósági kérdések körüli sürgősség eléri a szervezet belső érintettjeit, akkor együttműködve sokat elérhetnek a munkatársak, még akkor is, ha természetesen kihívást jelent a változás. De ez mutatja, hogy a tudás és az edukáció mennyire fontos a jelenlegi helyzetben, minden társadalmi osztályban és korosztályban. Az oktatási rendszer forradalmasítása nem elég. Mindenkit el kell érnünk, és ebben a tekintetben jó információs szolgáltatásokra vagyunk utalva.
30 év hosszú idő, és a fenntarthatóság témáját bizonyára nem könnyű feldolgozni. Hogyan sikerült megőriznie a motivációját ennyi éven át, még a nehezebb időkben is?
Természetesen a denkstatt munkatársai nem csak sikereket éltek át. Körülbelül 25 évvel ezelőtt keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy kiérdemeljük a létjogosultságunkat. Néha nem tudtuk, hogy a hónap végén kifizetődik-e. Ez nagyon régen volt, és most a másik végletet tapasztaljuk. Ma erős növekedésben vagyunk, és különböző piaci igényekre reagálunk a különböző országokban, ahol irodáink vannak. Ezt is kezelni kell, és ez kihívással jár. És bár az uniós politikán keresztül sok hátszelet kapunk, előfordul, hogy az igazán jó és ésszerű projektjavaslatokat nem hajtják végre, és eltűnnek a fiókban. Ez frusztráló tud lenni, és a munkatársainknak sem mindig könnyű. De ami engem személy szerint mindig motivál, azok az emberek, akikkel együtt dolgozhatok. Amit most a denkstatt-tal elérünk, azt egyedül soha nem tudtam volna megcsinálni. Azt hiszem, ami ebben az összefüggésben különösen motivál, az az, hogy egyszerűen nem tudok elfordulni attól, ami a bolygónkkal és a bolygónkon történik.
Tennünk kell valamit, nincs más választásunk. A denkstatt csapata pontosan ezen dolgozik, és hihetetlenül sok energiát ad nekem. Amit itt együtt elérünk, az napról napra motivál. Ez természetesen az ügyfeleink pozitív visszajelzéseire is vonatkozik. Mindig vannak olyan projektjeink, amelyekben hihetetlen eredményeket tudunk elérni, és ez mindenki számára motiváló. Ezért gondolom, hogy az összetartás és az együttműködés nagyon fontos. Ez talán különösen igaz a fenntarthatósági ágazatban. A jó összetartás és a csapatként elért sikerek jó ellensúlyt jelentenek az alkalmi kudarcokkal szemben.
Az imént említette az uniós szintű dinamikát. Mit gondol, hol tartanánk, ha a kötelezettségvállalások már 30 évvel ezelőtt léteztek volna, például a CSRD vagy az uniós taxonómia révén?
Mindannyian könnyebben tennénk a dolgunkat, ha nem vesztettünk volna annyi időt. A klímaváltozással kapcsolatban már akkor is rendelkeztünk elég tudással, de nem használtuk fel. Ez mindenképpen a politika dolga. Mert szerintem csak akkor tudjuk megoldani a klímakérdést, ha a politika megteremti a megfelelő keretfeltételeket, például törvények és adók formájában. Nem áll összhangban a piaci verseny dinamikájával, hogy egy vállalat többet tegyen a kelleténél. Igen, sok esetben ezt cégként NEM TUDOM megtenni.
Jelenleg azonban mindenki bízik abban, hogy megtaláljuk a megoldást, és egyszerűen sikerülni fog. Amit sokan elfelejtenek: a múltban a környezeti problémákat tiltásokkal oldották meg. Az üzemanyagokban lévő ként betiltották, hogy a savas esőt kordában tartsák. A permeteződobozokban és hűtőszekrényekben lévő CFC-ket betiltották, hogy megállítsák az ózonlyuk gyors növekedését. Ez működött, jó és ésszerű megoldás volt. Csábító azonban azt hinni, hogy a globális felmelegedést is hasonlóan egyszerű megoldással tompíthatjuk. A különbség itt az, hogy rendkívül sok kart kell egyszerre működtetnünk, és az energiatermelésből eredő üvegházhatású gázok kibocsátásának problémája valójában mindenkit érint. Társadalmunk függ az energiától. Ráadásul jelenleg az energiáért fizetett ár nem tükrözi a valóságot. Egyszerűen nem áll arányban azokkal a hatásokkal, amelyekért nekünk – gyermekeinknek és unokáinknak – később nagyon magas árat kell majd fizetnünk.
Maradjunk a jövőnél. Milyen világban fogunk élni 30 év múlva, és milyen helyet foglal majd el a fenntarthatóság a társadalomban és a tanácsadásban?
Általában optimista vagyok, és pozitívan látom a jövőt. A fosszilis energia 30 éven belül már nem fog létezni, és az erre épülő üzleti modellek sem fognak működni. A Green Deal a finanszírozást is magában foglalja, így ezeknek a vállalatoknak már most is nehezebb lesz finanszírozáshoz jutniuk. Ez a fejlődés már most is javában zajlik. Ezt az egész dinamikát erősítik az egyre szembetűnőbb társadalmi mozgalmak. Például a Scientist for Future Community egyre hangosabban követeli a valós fejlesztéseket és a tudomány hangjának komolyan vételét.
Néha azt is észreveszem, hogy a pl. klímavédelem érdekében utcára vonuló fiatalabb generáció, nagy szolidaritást tanúsít. Személy szerint teljes mértékben támogatom ezt, és a legnagyobb tisztelettel tekintek rá. Úgy vélem azonban, hogy ez az egész társadalmi fejlődés nem mehet és nem is fog konfliktus nélkül végbemenni. A társadalmi sérüléseket és konfliktusokat kezelni kell. Majd meglátjuk, hogy hol állunk 30 év múlva.
A klímaváltozás kezelésének technológiai problémáit azonban 30 év alatt meg fogjuk oldani. Meggyőződésem, hogy ez így lesz. De ha maradunk az éghajlatnál, kellemetlen következmények várhatók, amelyekről már most is tudunk. Minden erőfeszítésre szükség van, hogy enyhítsük ezt a negatív fejlődést. Ezért olyan fontos számomra, hogy a denkstatt-tal hatást gyakoroljunk – tudományos irányultságunk, szakértelmünk, hálózatunk és a piac fontos szereplőivel való együttműködésünk révén. Ugyanezt a törekvést szeretném látni minden fenntarthatósági tanácsadónk részéről. Tanácsadói szolgáltatásainknak a társadalomhoz való hozzájárulásra kell összpontosítaniuk. Egy 2050-re vonatkozó közös jövőképért kell dolgoznunk miközben megőrizzük pozitív hozzáállásunkat.
